Puzzle

Még nincs kész...

Elmélkedős

Ott vagy fent a hegyekben, a felhők mögött, néma csöndben,

A szélben, mely vállamat simítja meg játszva, könnyen,

Ott vagy a folyó zúgó, vad hullámai között.

Ott vagy éjjel a csillagokban, millió és milliárd izzó pontban,

Megpillanthatlak a hajnali égbolt vibráló vászna fölött.

Szólsz és elhallgatsz, szárnyakat adsz és marasztalsz,

Értelmet adsz és megfejthetetlen titkokat,

Bennem élsz, és nem tudom egészen, ki vagy.

Lélegzetet adsz most... és most... és újra... és újra adsz,

Minden reggel felkeltesz, és este álomba ringatsz.

Hangod mennydörgés, mégsem hallhatom, csak ha szívem elcsendesedik,

Porszem csak kezedben a Tejút, és te festetted a katicák pettyeit.

 

 

 

Je suis = Jesus

Két ember, fekete ruhában, maszkban, kiszáll egy autóból. Az utcán egy rendőr. Rálőnek. Összeesik, de nem hal meg azonnal. Az egyik fölé áll, és közvetlen közelről fejbelövi. A két feketeruhás körülnéz, majd visszaülnek az autóba.

Azokban a percekben még 11 embernek oltották ki az életét.

A világ feljajdul, egymásra mutogatnak keresztények és muszlimok, feketék és fehérek, Istent hibáztatják, összeesküvés elméleteket gyártanak, az emberekben kavarog a düh, félve lépünk ki az utcára.

Sokat gondolkoztam, megírjam-e, mit gondolok. Merjem-e leírni: én bizony nem vagyok Charlie. De leírom. Leírom, mert hiszem, hogy nem hiába születtek meg bennem ezek a gondolatok, és különben is: szólásszabadság van.

Mivel tv-m nincs, újságot nem olvasok, így csak egy-két napra rá tudtam meg, mi történt Párizsban. Eleinte fel sem fogtam. Megöltek 12 embert... Kik? És miért? Ahogy a híreket bújtam, ráakadtam a videóra, ahol a rendőrt megölik... Egyik ember a másikat. Hidegvérrel. Mintha csak egy pókot taposna agyon. Nem értettem, mi késztet egy embert arra, hogy ilyet tegyen. Tovább olvastam a híreket. Gúnyos rajzok Mohamedről... Értem, szóval ennyi? Ezért kellett meghalniuk?

Aztán találtam pár képet, amiket "Charlie" készített. A kezdeti döbbenet a merénylők gonoszsága miatt, átalakult még nagyobb döbbenetté, a rajzokat látván. Ízlés dolga, de amit én láttam, az sem vicces, sem elgondolkodtató nem volt, de még csak provokatívnak sem mondanám... Felháborító? Talán. Gyomorforgató? Igen, sokszor.

Összezavarodtam. A kép az ártatlan újságírókról, akikre gonosz terroristák rátámadnak, és akiket most nekünk kell képviselni, hirtelen semmivé lett. A haláluk nem volt dicsőséges... És itt jutunk el arra a pontra, hogy ki kell mondanom:

Ezek az újságírók látszólag nem tiszteltek senkit és semmit. Persze én nem ismertem őket, de abból a pár képből, amit láttam, számomra nagyon úgy tűnik, hogy egyfajta gőgös hatalommal ültek a szerkesztőségben, és számomra érthetetlen módon arra használták Istentől (Igen, ISTENTŐL) kapott tehetségüket, hogy válogatott mocskokat ontsanak magukból. Folyamatosan az oroszlán bajuszát húzogatták. Véleményem szerint ez egyáltalán nem hősies. Mocskolni másokat, vagy a hitüket, az istenüket, nem hősies. Jogosan haltak meg akkor?

A leghatározottabban azt mondhatom: NEM!

Kiállok az emberi élet védelme mellett, de nem állok ki az eszme mellett, amit képviseltek. Fáj, hogy mindegyikük értelmetlenül halt meg, hogy nincs már esélyük megtudni, milyen céllal születtek, hogy nem ismerhették meg Istent, hogy nincs többé lehetőségük a tehetségüket méltó módon használni.

De legalább ennyire fáj, hogy a világ a gyilkosok fejét akarja. Talán már meg is kapta, a hírekben el-el lehet kapni információkat arról, hogy már "sikeresen" kiiktatták őket.

Micsoda pazar logika!

Meghalt 12 ember, öljünk meg még párat!

Emberek, gondolkodjunk már egy kicsit! Egymásra mutogatunk, te muszlim vagy, te keresztény, te roma, te zsidó, te katolikus vagy, te buddhista, stb. Gyűlölködve marjuk egymást, ki diszkrétebben, ki agresszívan, ki burkoltan, ki nyíltan.

A gonoszságnak mindegy, milyen utakon, milyen módon, milyen ürüggyel, csak terjedjen. Ebben a történetben nem az első lövés volt a tragédia kezdete. A valódi tragédia az, hogy emberek, akiket Isten céllal, ráadásul jó, emberhez méltó céllal helyezett ide a földre, elvakulva dolgoznak a gonoszságnak: Ha kell, rajzolva, ha kell, pisztolyt ragadva, ha kell, a gyilkosok fejét követelve...

Isten nem ezt akarta... nem így tervezte...

Ő nem akarja, hogy Charlie-vá váljunk, hogy hőst kreáljunk egy emberből, csak mert meghalt...

Ő azt akarja, hogy az legyen a hősünk, aki bár meghalt, de feltámadt és él...

Aki úgy mutatkozik be: Én Vagyok.

 

 

 

Itt vagy

Hát itt vagy végre...

Vártalak már...

Hittem sokszor, hogy te lépsz be az ajtón, hogy te ülsz le mellém a buszon, hogy téged látlak elsietni az út túloldalán, hogy a te hangod szólal meg a hátam mögött. Hittem, hogy bármelyik nap találkozhatunk, és volt, hogy azt hittem, talán nem is létezel. Féltem attól, hogy a képzeletből szőtt pókháló egyszercsak semmivé lesz, és legalább ennyire féltem attól, hogy egyszer mégis valósággá válik, amire vágyom.

 

Tovább»

Ujjgyakorlat 5.

Ne vegyél fel engem a földről, ne rejts el kabátod alá, mint riadt madarat, ne etess kezedből, ne várd, hogy neked daloljak, mert csőrömmel beléd kapok, s te majd haragosan felszisszensz, eldobsz, hogy törött szárnyammal ügyetlenül verdesve újra a földre zuhanjak!

Ne adj nekem tükröt, ne kérd, hogy nevessek magamra, új ruhámban forogjak, billegjek, mint kecses játékbaba, mely, valami mesebeli varázslatra, életre kelt, ne kérd, hogy kedvem leljem e buta, hazug játékban!

Többé ne adj nekem reményt, csillogó bizsut, üres léggömböt, homályos üvegdarabot, mi drágakőként tetszeleg, ne adj tüzet, mert éget, nem fűt, felemészt, nem éltet, veszélybe sodor, s onnan ki nem vezet.

Ne építs körém falakat, hogy megvédj az ellenségtől, mert így összezársz azzal, akitől a legjobban félek, azzal, aki ismer, és gúnyosan nevet, mikor másnak próbálok tűnni!


Csak add önmagad!

- Ne izgulj, csak add önmagad!

- Tényleg?

- Persze! Csinos, értelmes, jó humorú, kedves lány vagy, mi kellhet még neki, hogy felfigyeljen rád?

- Talán igazad van...

- Nem talán. Biztos! Na figyelj csak! Ha legközelebb találkoztok, tegyél valami kis megjegyzést arra, hogy milyen régóta vagy már egyedül!

- Jaj, ne már! Az olyan izé...

- Dehogy izé! Lehet, hogy azért nem kezdeményezett még, mert azt hiszi, van valakid. Muszáj jelezned felé, hogy van esélye nálad.

- Hát, múltkor megdícsértem a dzsekijét...

- És?

- Mit és?

- Hát ezt nem nevezném éppen flörtölésnek. Te vagy a nő, neked kell kezdeményezni, mert különben a férfi továbbsétál, és új vad után néz. Mindig a nő kezdeményez, a férfi csak reagál. Persze ők azt hiszik, hogy jól becserkésznek minket, dehát ez butaság.

- Akkor mit mondjak neki? Mégsem nyöghetem be, hogy: Nincs pasim, nem változtatnál ezen?

- Ó, jaj, semmiképp! Hűvösnek kell tűnnöd, elérhetetlennek.

- Mi van? Nem azt mondtad fél perce, hogy adjak jeleket?

- Persze, de csak finoman, lágyan... Mondjuk mondd neki: Jaj, úgy fáj a derekam! Tegnap egész nap nehéz ládákat kellett cipelnem. Ilyenkor olyan jó lenne egy férfi a háznál.

- Hát ez aztán finom jelzés! Meg amúgy hihető is.

- Na jól van, akkor legyél csak ilyen kis szarkasztikus!

- Hát azt mondtad, legyek önmagam.

- De azért ne ennyire! Kell egy kis titokzatosság, meg a pasik amúgy nem szeretik, ha egy nő túlságosan ilyen... ilyen... határozott egyéniség.

- Nah, attól nálam nem kell félni. Legutóbb alig bírtam kinyögni egy mondatot, mert egyszerűen annyira aranyos volt, ahogy...

- Állj, állj, állj! Ha kis mimóza vagy, nem fog rád felfigyelni. Hallatni kell a hangod, csak nem nagyon. Szóval lehessen veled beszélgetni, de ne akard mindig te megmondani a tutit!

- Na de, ha van véleményem?

- Azt az elején nem kell hangoztatni. Minél simulékonyabb vagy, annál jobb. Így hamar egy hullámhosszra kerültök. Aztán, ha bekapta a csalit, már azt csinálhatsz vele, amit akarsz.

- Na jó, de én nem aranyhalat szeretnék, hanem egy párkapcsolatot.

- Akkor tessék szépen megfogadni a tanácsaimat: Mindig legyél csinos, mutass egy kis husikát, itt-ott, de ne vidd túlzásba, mert könnyen félreértheti! Csak éppen annyira, hogy megakadjon rajtad a tekintete. Aztán... Próbálj vele beszélgetni olyan dolgokról, amik érdeklik, kérdezz sokat, de azért ne menj az agyára! Közben néha-néha érintsd meg őt, csak úgy, véletlenül!

- Jaj, ne már, ez nekem nem fog menni!

- Ha így állsz hozzá, nem is! Próbálj lazítani, mert ha túlgörcsölöd, csak elijeszted. Legyél kedves és laza. Meg közvetlen. Az nagyon fontos. Elég csak egy picit megérinteni a karját, vagy a vállát. A kézfejét semmiképpen, mert az túl bizalmaskodó, ha a hátát érinted meg, az szintén. És nevess a viccein!

- Hát én amúgy is mindig nevetek, ismersz. Meg neki jó humora van, nem nehéz nevetni rajta. Legutóbb vagy egy percig nem kaptam levegőt, úgy nevettem.

- Jaj, azt nem szabad! Mondom, legyél egy kicsit hűvös, meg távolságtartó, különben nem jelentesz neki kihívást!

- Ez nem igaz! Hát eddig azt ecsetelted, hogy nyissak felé, meg nevessek a viccein, meg érintsem meg.

- Igen, de csak akkor, mikor te jónak látod, nem akkor, mikor ő közelít feléd.

- Tessék?!

- Tényleg nem érted? Az egész beszélgetés alatt neked kell irányítanod, és nem neki. Ne akkor nevess, mikor ő meg akar nevettetni!

- Hát mikor? Amikor csöndben ülünk?

- Nem, természetesen, nem erre gondolok. De amikor a pasik mesélnek egy viccet, tesztelnek minket. Minél jobban kinyílvánítod a tetszésed, annál biztosabbak lesznek a dolgukban. Játssz vele egy kicsit! Ijessz rá, hogy nem is érdekel, aztán, mikor már majd' eleped azért, hogy mosolyogni lásson, nevess egy kicsit!

- Jaj, ez már kezd valami bonyolult társasjátékká válni. Minek ennyi szabály? Nem arról volt szó, hogy adjam magam?

- De igen, de ha nem taktikázol, könnyen kicsúszhat a kezed közül.

- Na jó, de egyszer úgyis rájön, hogy milyen vagyok valójában, nem? Akkor minek ez a színjáték?

- Azért, mert a férfiaknak ez kell. Mert bennük van a vadászösztön, és ezt ki kell elégíteni. Ha nem jelentesz kihívást, nem akar megkapni.

- Nem tudom, mi ez a halász-vadász mániád, de mi két felnőtt ember vagyunk, és...

- És?

- És...

- És fogalmad sincs róla, hogy mit csinálj, nem?

- De igen.

- Hallgass rám, én értek a férfiak nyelvén. Ő nem egy rózsaszínű vattacukorfelhőn akar veled lábat lógatni. Neki trófea kell, kihívás és titokzatosság.

- Hát akkor ezt nem bennem fogja megtalálni. Én nem vagyok ilyen. Én egyszerű vagyok, őszinte, néha kicsit régimódi... de semmiképpen sem egy kezdeményező-tartózkodó-stopperralnevető őzike.

- Sajnálom! Pedig igazán megpróbálhatnád.

- Áh, hagyjuk, valószínűleg nem is tetszettem neki...

 

 

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

 

 

 

- Na helló!

- Szia!

- Mi van, mi ez a savanyú ábrázat?

- Ne is mondd! Úgy volt, hogy este találkozom azzal a lánnyal...

- Jaj, azzal a kis helyessel, akit mondtál?

- Igen. De ma írt egy sms-t, hogy ne találkozzunk! Én nem értem. Olyan jól mentek a dolgok, azt hittem, kedvel, és most meg...

- Áh, ilyenek ezek a nők! Az a baj, hogy nem értesz a nyelvükön. Figyelj csak ide, megmondom én neked a tutit: A nők...

Tudtad?

Tudod, hogy miattad kereszteltek így a szüleim? Azt akarták, hogy olyan legyek, mint te. Csendes-rendes, ám a maga módján talpraesett, ügyes lánynak akartak, pont, mint téged. Ne kérj bocsánatot, nem a te hibád, hogy a nevünkön kívül nincsen bennünk semmi közös!

Tudtad, hogy egyszer, még amikor kislány voltam, felpróbáltam a cipődet? Azt a kéket, amin fehér virágok is voltak. Azt hittem, ha egyszer belebújok, úgy fogok táncolni, ahogyan te. De nagy volt rám, majd' kitörtem benne a bokámat.

És azt tudod, hogy sokszor álmodtam veled? Egyszer azt álmodtam, hogy együtt fagyizunk. Te hatalmas fagylaltkelyhet kértél, a tetején habbal. Milyen gyönyörű voltál, ahogy átnevettél a gombócokból épített torony felett! Máskor meg azt álmodtam, hogy a szívemnek szegezett késsel közelítesz felém, tekintetedben azzal a megsemmisítő, félelmetes szépséggel, azzal a borzongató szenvedéllyel.

Tudod, hogy akárhányszor megpillantalak, egy kicsit meghalok? Hogy olyan vagy, mint a tűz, hogy porrá égetsz bennem mindent, amit kicsit is értékesnek tartottam? Hogy üresnek és sivárnak érzem azt, amit egy perce még álmok, és vágyak, és tervek töltöttek be?

Tudtad, hogy minden éjjel, mikor fáradtan a párnámra hajtom a fejem, újra lejátszom magamban az elmúlt napot, úgy, mintha te lettem volna? Minden percét a napnak, akár egy filmet, de a főszereplő te vagy. Én csendesen meghúzódom, és keserűséggel vegyes csodálattal nézlek téged, ahogy az életemet éled.

Nem elég

Próbáltam leírni. Ujjaim idegesen táncoltak a billentyűk felett, de mit ért? A szavak, mint kopott üveggolyók, úgy gurultak szerteszét, ennyi kincsem volt, ennyi lehetett volna, de semmi nem maradt.

Próbáltam elénekelni. A közönség állva tapsolt. Legalábbis így képzelem, mert gyáva voltam kiállni.

Próbáltam eltáncolni. Szívem lángrakapott, gyönyörűnek éreztem magam és szabadnak. Hiába. Hisz ez még mindig én vagyok.

Próbáltam lefesteni. Már láttam is magam előtt a képet, s láttam az emberek szemében: megértették. S most látom magam előtt az összevissza mázolt lapokat, a szemétbe dobott ecseteket.

Próbáltam elmondani. De ami a szívben egész, az ajkamon dadogó kesergés, ami az elmében éles logika, az a számban már csak a vizezett bor íze, ami a bennem tomboló vihar minden szenvedélye, az a fülekbe jutva jelentéktelen semmiség, amit világgá kiáltanék, azt számra tapasztott kézzel igyekszem elnémítani.

Próbáltam odaadni. Eldobták.

Próbáltam megőrizni. Ellopták.

Próbáltam megmutatni. Nem figyeltek rám.

Próbáltam elrejteni. Megtalálták.

Próbáltam más lenni. Olyan, akit te is szeretsz. És tudod, kár, hogy pont nem vagyok az eseted, mert te a szőkéket szereted. A szőkét, feketét, vöröset, a magasat és vékonyat, pont a diplomás lányokat, az állatbarátokat, a lányt, aki hallgat, aki sokat beszél és vicces, lesi minden óhajod, divatos és praktikus (mint a legtöbb kiegészítőd), aki ért a politikához, szemüveges, a lányt, aki én is lehetnék, annyi különbséggel, hogy a lány sohasem én vagyok.

Próbáltam élni. Sőt, ÉLNI, nagybetűkkel. Mi történt, nem tudom, talán valahol félúton rájöttem, próbálni nem elég. Szavakat ismerek, hogy író legyek, nem elég. 23 év sok idő, elrontani bőséges, helyrehozni nem elég. Szép vagyok, azt mondják, hogy te mondd, ahhoz nem elég. Lélegzem, elalszom, felkelek, sírok néha, nevetek, szívem lüktet, egész vagyok... de bennem, az ijesztő csendben, fel-felzúg a sötétség: Nem elég.

Hol van?

Hol van a hit, a gyermeki, a bátor, a realitásokon nevető hit?

Hol van a mosoly, ami a szívből ragyog ki?

Hol van a szív, az a szelíd, alázatos, önzetlen: hol van a tiszta szív?

Hol van a bizalom, hogy vakon is, viharok közt, beléd kapaszkodva?

Hol van a bizonyosság, hogy vége lesz egyszer a rossznak, hogy az élet csak egy pillanat, és aggódni kár, hisz csak álom ez, és füst, elillanó?

Hol van a huncut vállvonás, mert nem számít, ki mit mond, mert egyedül te vagy fontos, mert egyedül a te szavad fontos?

Hol van a szem, ami reményt és csodát látott minden munkádban?

Hol van a tűz, a lobogó, érted égő, fájdalmat, félelmet felemésztő?

Hol van a napsütés, ami átszikrázott a legsötétebb felhőkön is?

Hol van a száj, ami dícsért, hálát adott, könyörgött és néha csak úgy csacsogott, szólt, szólt, mert szólni akart, szólni mert?

Hol van a lány, a Király lánya?

Keszekusza

Mint egy szélkergette falevél, mi sehová sem tart, mint a hullámoktól meggyűrt, kavicsos part, a szívem. Mint akinek eszébe jut valami fontos, s aztán elfelejti, mint aki titkos kincsét egy dobozba rejti, s maga sem találja. Mint egy félénk, halk, befejezetlen mondat, amit velem a kényszer és elvárás mondat, mint egy béna ruha, ami sose állt jól, de legalább eltakar és ápol, ilyen a ma. Ilyen volt tegnap is. És ilyen lesz holnap. Hacsak... hacsak fel nem állok, hacsak végre nem kiáltok, hacsak meg nem találom végre, azt a bizonyos választ arra a bizonyos miértre, hacsak ki nem derül, hogy az a lány, aki bátran táncra penderül, az a lány, aki nevet és boldog, és nem bosszantják földi dolgok, az a lány, aki folyton ragyog, szóval, ha ő talán én vagyok, akkor a holnap más lehet, akkor megtudják az emberek, hogy ÉLSZ.

Ujjgyakorlat, a 4-es számú

Az írás egy szerep. Az írás képzelődés. Az írás egy lakatlan sziget, amit én népesítek be a szavaimmal. Az írás nem én vagyok, az írás az, ami lenni szeretnék. Az írás rúzs az ajkamon, és pirosító az arcomon. Az írás az a ruha, amiben tényleg gyönyörű vagyok. Az írás az erő és a szenvedély, amit magamban nem találok. Az írás a tükör, amiben tetszem magamnak. Az írás ecset. Az egyik képen nevetek, tudod, mint azokban a romantikus filmekben a lány, aki nem is tudja, milyen szép, de a fiú ebben a pillanatban szeret bele egészen, de a lány ezt sem veszi észre, csak nevet, olyan édesen, olyan tökéletesen. A másik képen táncolok. Én vagyok, és mégsem, nem az én arcom, nem az én testem, nem az én mozdulataim. Mégcsak a hajam sem az enyém. A kezem, a körmöm sem. Ez nem is én vagyok. Pedig jó lenne. Az írás újjászületés, egy üres lap, egy másik élet. Az írás hazugság, amit szeretnék elhinni.